Immár 27. éves az 1999-ben készült úttörő found footage horrorfilm, a Blair Witch Project. De hogyan lett ez a minimális büdzséből készült alkotás óriási siker? Ezt járjuk körbe ebben a cikkünkben.
A film büszke lehet a legendás vírusmarketing-kampányára, amely a Blair Witch Projectet egy a marylandi erdőben, valós természetfeletti találkozásból származó filmfelvételként értékesítette. Ez a koncepció segített Daniel Myrick és Eduardo Sánchez független filmjének megkerülhetetlenné válásában a horror műfajon belül. A jó koncepció egy apró projektet (a hírek szerint 60 000 dolláros költségvetéssel) 248,6 millió dolláros bevételt hozó óriássá tett, amely a mai napig a filmtörténet egyik legmagasabb befektetési megtérülési arányával büszkélkedhet.
1999-ben, egy évvel a film Sundance Filmfesztiválon való premierje után, az Artisan körülbelül 1 millió dollárért megvásárolta a filmet, és Myrick és Sánchez segítségével azonnal nekilátott, hogy az akkor még kezdetleges internetet felhasználva egy teljesen új marketingkampányt indítson. Stratégiájuk arra épült, hogy a film cselekményéről keveset eláruló, kétértelmű utalásokkal csigázták fel a közönség érdeklődését, miközben rengeteg apró információt adtak a marylandi erdőkben élő „Blair boszorkány legendájáról” (a filmet az állam Seneca Creek State Parkjában forgatták). A trükk lényege az volt, hogy a közönség elhiggye, hogy a film anyaga, amelyet három kezdő filmes készített a „Blair boszorkány” nyomában, valóban megtörtént. A trükk bevált.
Daniel a The Guardiannak így nyilatkozott egyszer: „Floridai erdők és mocsarak közelében nőttem fel. Sokáig motoszkált bennem egy kép: egy fáról lelógó, gallyakból készült figura látványa – és ez rettentően hátborzongatott. Ed Sánchez, egy egyetemi barátom, aki később társrendező lett, segített ezt az ötletet egy 35 oldalas történetvázlattá formálni három diákról, akik eltűnnek, miután a marylandi erdőbe indulnak, hogy dokumentumfilmet készítsenek egy legendás boszorkányról. Az elképzelés az volt, hogy a filmet később, az általuk hátrahagyott felvételekből állítják össze. A kilencvenes évek végén, amikor a digitális technológia egyre inkább teret nyert, csak idő kérdése volt, hogy valaki elkészítsen egy ilyen első személyű filmet.”
„A bázisunk egy germantowni (Maryland) ház volt, amelyet Ed a barátnőjével közösen használt. Körülbelül 10–15-en laktunk ott hat héten át, kanapékon és a földön aludva. A forgatás nyolc napig tartott, és éjjel-nappal zajlott. Egyáltalán nem úgy működött, mint egy hagyományos filmforgatás: a színészek maguk kezelték a kamerákat, és folyamatosan egymást vették. GPS segítségével irányítottuk őket olyan helyszínekre, amelyeket zászlókkal vagy tejesládákkal jelöltünk meg; itt hagyták hátra a felvételeiket, és itt vették fel az ételt, valamint a rendezői instrukciókat is.”
Daniel azt is elmondta, hogy az instrukciókban például ilyenek szerepeltek: „Heather, teljesen biztos vagy benne, hogy ebből a helyzetből csak dél felé lehet kijutni. Ne hagyd, hogy bárki lebeszéljen róla.” Meg olyanok, hogy „Josh, valamikor a nap folyamán teljesen eleged lesz ebből az egészből.” A színészek szabadon dönthettek arról, hogyan játsszák el a jeleneteket, a rendezők csak akkor avatkoztak közbe, ha úgy érezték, vissza kell fogniuk egy kicsit magukat a színészeknek. Az éjszakai „trükkökről”, amelyekre reagálniuk kellett, a stáb gondoskodott, például amikor gyerekhangok hallatszottak a sötétből, vagy valaki megrázta a sátrat.
Joshua Leonard, a film egyik szereplője is nyilatkozott a portálnak: „Heather szülei attól tartottak, hogy Ed és Dan azért viszik őt az erdőbe, hogy valami snuff filmet forgassanak. Én akkoriban bármilyen kalandra vevő voltam, így igent mondtam, amikor felkértek, hogy játsszam el a kamerást. A feszültség hamar megnőtt: éhesek voltunk, kényelmetlenül éreztük magunkat, és néha meg is bántottuk egymás érzéseit. Ezért kitaláltunk egy biztonsági szót, amit akkor mondhattunk ki, ha ki kellett lépnünk a szerepből, és emlékeztetni akartuk magunkat, hogy ez csak munka. Ez a szó a „taco” volt. Nagyjából a harmadik napra már megbántuk a választást, mert folyton csak arra emlékeztetett minket, mennyire éhesek vagyunk.”
„Akkoriban rosszul éreztem magam a Heather elleni utolsó kirohanásom miatt, amikor ráirányítom a kamerát, és kiabálva kérdőre vonom a motivációit. Ez egyszerre volt a karakter és a színész frusztrációja, ugyanakkor egy másik szinten is működött: mindannyian eléggé beleéltük magunkat a történetbe. A film akaratlanul is előre jelezte a „15 perc hírnév” gondolatát.”
Inkább kihívás volt a szereplőknek, mint kaland. Leonard azt is elmondta, hogy az éjszakai „beavatkozások” közben nem volt annyira magas a félelem szintje. Mire a hálózsák végre eléggé felmelegedett ahhoz, hogy elaludjanak, máris babahangokat hallottak kintről. Inkább idegesítő volt, mint félelmetes, hogy megint reagálniuk kell. Mivel az ő karakterét ölték meg elsőként, a programja a következő volt: vett egy hosszú zuhanyt, alaposan betépett, és elment a Denny’sbe.
Nagyon rövid idő alatt jutottak a teljes ismeretlenségből a Newsweek címlapjára. Az Artisan stúdió amennyire csak lehetett, kihasználta a valós eltűnés történetét. Kifejezetten nem hívták meg őket a cannes-i premierre, és egy ideig még az IMDb-n is elhunytként szerepeltek. A szüleik részvétnyilvánító telefonhívásokat kaptak. Elmondása szerint még ma is vannak emberek, akik nem hiszik el, hogy az egész fikció.
Ebben a stúdió erőfeszítései is benne vannak. Az Artisan létrehozott egy weboldalt, a www.blairwitch.com-t, amely cikkeket és híradó videókat tartalmazott a „eltűnt táborozókról” és más Blair Witch-hez kapcsolódó eseményekről. A weboldal célja az volt, hogy „hiteles” médiaeseményekkel alátámassza a film történetét, valamint hogy az internetet nyomok után kutató bátor internetezők úgy érezzék, hogy egy valódi történetet fedeztek fel, amely egyszerűen még nem kapott országos figyelmet. Ez a mozinézőknek azt az érzést keltette, hogy nem passzív nézők, hanem amatőr nyomozók, még akkor is, ha a weboldal kihasználta azt a tényt, hogy abban az időben a hamis történeteit nem lehetett egyszerű Google-kereséssel ellenőrizni/leleplezni, és a rajongók akkoriban még nem tudták összehasonlítani a meglátásaikat, véleményüket, illetve megosztani az információkat a Facebookon vagy a Twitteren.
Az Artisan és a filmkészítők okosan, alacsony profilú kampányt folytattak, az akkori online fórumokon népszerűsítették, és az IMDb.com oldalon a szereplőket eltűnt személyekként tüntették fel. Elkerülték a hagyományos filmelőzeteseket, helyette néhány rövid előzetest mutattak be egyetemi kampuszokon, valamint egy ál-dokumentumfilm jellegű tévés különkiadást, a Curse of the Blair Witch-et a Sci-Fi Channel csatornán. Ennek eredményeként, amikor a film bemutatásra került a mozikban, a közönség egy része úgy gondolta, hogy a film egy valódi dokumentumfilm, amely a talált felvételekből áll össze, és hogy a Blair boszorkány legendája valódi. A legfontosabb azonban az volt, hogy még azok a szkeptikusok is, akiket nem tévesztett meg a film valósághű megjelenése, valami szenzációsat kaptak: egy szakszerűen kivitelezett és szórakoztató horrort, néhány újszerű ijesztő elemmel, amely nagy visszhangot váltott ki.
A Blair Witch Project aligha volt az első horrorfilm, amely megpróbálta „valódi” cselekményként beállítani a történetet. Huszonöt évvel korábban a Texasi láncfűrészes mészáros című film narrációval kezdődött, amelyben azt állították, hogy az Ed Gein ihlette események valóban megtörténtek. Az ezt követő évtizedekben számtalan ijesztő film (a Paranormal Activity-től a The Fourth Kind-ig és a The Conjuring-ig) hasonlóan igyekezett fokozni a félelmet azzal, hogy hangsúlyozta: „ez nem csak egy film”. Mégis, bár néhány más film is alkalmazta korábban a trükköt, a Blair Witch Project volt az első mainstream film, amely teljes mértékben átvette a hamis dokumentumfilm stílust, és „teljes” internetes kampánnyal támogatta. Mivel a film felvételeit nagyrészt elrejtették az előzetesekből, az online térben terjedő pletykák és utalások lettek a fő hajtóereje.
A mai online filmkultúrában a Blair Witch Project promóciós anyagait már jóval a mozikba kerülés előtt alaposan átvizsgálták, kielemezték és vitatták volna, és szinte biztosan leleplezték volna a hamis állításokat. Myrick és Sánchez filmje kihasználta azokat a lehetőségeket, amelyeket egy, az internetet éppen csak megismerő lakosság nyújtott, egy olyan korszakban, amikor a filmgyártás minden szakaszában még nem terjedtek el a spoilerek a közösségi médiában. Ez egy titoktartásra épülő trükk volt, amelyet a filmkultúra és internetezési szokások, illetve annak elterjedése, valamint a közösségi oldalak miatt soha többé nem lehet ugyanúgy megismételni.
Nem meglepő, hogy a folytatás esetében a Lionsgate teljesen új megközelítést választott, és a film körüli titkolózást a feje tetejére állította. Visszautaltak az eredeti filmre azzal, hogy félrevezető internetes tartalmakat és oldalakat szórtak szét a neten, többek között egy helyi Fox híradórészletet, egy Kickstarter-oldalt, valamint Tumblr- és WordPress-blogokat. A stúdió legnagyobb húzása azonban az volt, hogy magát a folytatás létezését is titokban tartotta: még egy előzetest is kiadtak, amelyben azt állították, hogy a film egy teljesen új alkotás, The Woods címmel. Csak hét héttel a premier előtt, a San Diego Comic-Con rendezvényen leplezték le hivatalosan, hogy valójában a Blair Witch folytatásáról van szó, ami még a horrorfilmekkel megszállottan foglalkozó szakújságírókat is teljesen váratlanul érte.
A Blair Witch példájából levonható tanulság talán az, hogy a mai világban nem feltétlenül a gondosan felépített, lassan kibontakozó marketingkampány az, ami valódi várakozást és izgalmat teremt. Sokkal inkább az, ha sikerül teljes titokban tartani a projektet a mindent előre tudni akaró rajongói kultúra előtt, és talán újra emlékeztetni a nézőket arra, milyen érzés valódi meglepetést átélni a moziban.
Az áldokuk rajongóinak ezek kötelező darabok:
TOP 5 áldokumentumfilm, amit MINDENKÉPPEN LÁTNOD KELL!
Ha a stílus rajongója vagy, akkor meg pláne kihagyhatatlan a lista. Az áldokumentumfilmek sajátossága, hogy az egész forgatókönyvet (már ahol van ilyen), a kameraállásokat, a produceri és színészi munkát egy hamis valóságba csomagolják, így a filmet sokkal hitelesebben tudják „megtörtént esetként” eladni. A legtöbb kategóriában készült horror azért ennyire rémisztő, mert sokkal valóságosabbnak hisszük, mint amilyen valójában.
(Forrás: theguardian.com, yahoo.com)
