Ez meredek lesz, figyelj!
George Hotz -ot, a Comma.ai önvezető startup alapítóját, nem az tartja ébren éjszakánként, hogy vajon sikeres marad-e az autonóm autókkal foglalkozó cége. Nem, ehelyett Hotz azt mondja, hogy az a kérdés kínozza, hogy mindannyian egy fejlett szimulációban élünk, amelyet vagy egy földönkívüli társaság vagy természetfeletti lények, vagy egy mesterséges intelligencia figyel, amely messze túl van az emberi felfogóképességen és megértésen.
A széles körben szimulációs hipotézisként ismert elmélet szerint az élet a Földön, és ezen keresztül a Naprendszer, sőt maga az univerzum is, egy számítógépes szimuláció, akár egy videojáték, akár a fejlett életformák szórakoztatásának más formája, vagy esetleg az emberiség egy távoli, jövőbeni változata által létrehozott, mesterséges intelligencia által irányított ősi élet szimulációja. Ez egy népszerű felvetés, amelyet az elmúlt években a technológia nagyjai, például Elon Musk nyilvánosan is felvetettek, és amelyet komolyabban megfogalmaztak többek közt olyan neves filozófusok, mint Nick Bostrom.
Hotz amúgy nem kispályás a tech világban, arról vált igazán híressé, hogy ő volt az első generációs iPhone első hackere, aki mindig is egy szokatlan, kívülről jövő gondolkodó volt a Szilícium-völgyben. Ezt követően rövid ideig a Facebooknál, a Google-nél és a San Franciscó-i székhelyű Vicarious AI vállalatnál is dolgozott. 2015-ben megalapította a Comma.ai önvezető startupot, amelynek célja az önvezető szoftverekhez való hozzáférés demokratizálása, és amely Hotz azon meggyőződésén alapul, hogy az autonóm iparág jelenlegi iránya egy óriási átverés.
Néhány évvel ezelőtt egy SXSW nevű rendezvényen egy nagyjából 100 fős teremben arról beszélt, hogyan szeretne egy nap meghalni, és azt mondta, hogy a jövőben az élet egyik legfelháborítóbb aspektusa az lesz, amikor mindannyian rájövünk, hogy valószínűleg nincs is szabad akaratunk. Egyszer Hotz azt is mondta, hogy még egy vallás alapításán is gondolkodik, amely a szimulált univerzumból való kitörésnek szenteli magát.
Ennyit Hotz -ról, nézzük mi az a szimulációs elmélet, amiről beszél
A szimulációs hipotézis azt állítja, hogy amit a világként tapasztalunk, az valójában egy szimulált valóság, például egy számítógépes szimuláció, amelyben mi magunk is konstrukciók vagyunk. Sok vita folyt erről a témáról korábban is a filozófiai diskurzusban és a számítástechnika gyakorlati alkalmazásai kapcsán.
2003-ban Nick Bostrom filozófus felvetette a szimulációs érvet, amely szerint ha egy civilizáció képes lesz tudatos szimulációk létrehozására, akkor olyan sok szimulált lényt tud létrehozni, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott tudatos entitás szinte biztosan egy szimulációban lenne. Az érv egy trilemma: vagy nem jönnek létre ilyen szimulációk a technológiai korlátok vagy az önpusztítás miatt; vagy a fejlett civilizációk úgy döntenek, hogy nem hozzák létre őket; vagy ha a civilizációk mégis létrehozzák őket, akkor a szimulációk száma messze meghaladja az alapvalóságot, és ezért szinte biztosan egy szimulációban élünk. Ez azt feltételezi, hogy a tudatosság nem kizárólagosan biológiai agyakhoz kötött, hanem bármely olyan rendszerből létrejöhet, amely a megfelelő számítási struktúrákat és folyamatokat valósítja meg.
Képzeld el, hogy van egy nagyon valósághű videojáték, amiben mesterséges intelligenciával rendelkező karakterek élnek. Ezek a karakterek beszélgetnek, gondolkodnak, döntéseket hoznak, és számukra az a világ a teljes valóság. Neked, mint játékosnak vagy fejlesztőnek, teljes rálátásod van a háttérfolyamatokra, tudod, hogy minden csak adat, kód és szabályrendszer. De a karaktereknek fogalmuk sincs arról, hogy nem „valódi” világban élnek. Ha a technológia kellően fejlett, és a szimuláció elég részletes, akkor ezek a karakterek soha nem tudnák bizonyítani vagy cáfolni, hogy valódi világban élnek-e.
A szimulációs hipotézis azt mondja: mi is ilyen karakterek lehetünk – csak annyira jó a „játék”, hogy nem vesszük észre.
Miért gondolják sokan, hogy ez lehetséges?
Egyrészt a számítógépes grafika, mesterséges intelligencia, VR-technológia már most is lenyűgöző szinteken van. Ha megpróbáljuk elképzelni, ez hova fejlődhet több száz vagy esetleg ezer év alatt, nem is annyira a valóságtól elrugaszkodott, hogy nehéz lesz megkülönböztetni a valóságtól.
Másrészt, ha egyszer képesek leszünk „tudattal rendelkező” gépeket létrehozni, akkor azok is „valóságként” élhetik meg a világukat, tehát könnyedén hihetik azt, hogy ők élő, tudatos, gondolkodó élőlények, erről pedig képtelenség lesz lebeszélni őket, úgy, ahogy minket is sok esetben.
Harmadrészt, ha létezik 1 valódi világ, de 1 milliárd szimuláció, akkor matematikailag sokkal valószínűbb, hogy az egyik szimulációban vagyunk. Egyszerűen a nagy számok törvénye az, ami alátámaszthatja ezt a gondolatot.
Ha valaha mi magunk is képesek leszünk szimulációkat létrehozni (például teljes mesterséges világokat AI-lényekkel), akkor az már önmagában bizonyítéka lenne annak, hogy a szimuláció lehetséges – és így az esélye annak, hogy mi is egyben élünk, hatalmasat nőne.
De ez csak egy elmélet, és nincs jelenleg bizonyíték sem mellette, sem ellene. A legtöbb tudós filozófiai játéknak tekinti, viszont elgondolkodtató és sok technológiai kérdést is érint.
Milyen hibák, jelek árulkodnak erről?
Ez az egyik legizgalmasabb, legérdekesebb, egyben leghátborzongatóbb kérdés ezzel kapcsolatban. Ugyanis semmi sem lehet tökéletes, így egy szimulált világban is lehetnek hibák és árulkodó jelek. bár ezek egyike sincs 100% -ig bizonyítva, arra mindenesetre jó, hogy elgondolkodjunk rajta.
1.) A valóság felbontása: Néhány kutató úgy gondolja, hogy a világ nem végtelenül sima, hanem apró „pixelekből” vagy kvantum-egységekből áll – akár egy képernyő. Az egyik ilyen elmélet, a Planck-hossz az univerzum legkisebb ismert mértékegysége. Ha nem létezik kisebb „mértékegység”, az olyan, mintha a világ digitálisan lenne „felépítve”, mint egy pixeles kép, csak sokkal finomabb felbontással.
2.) Déjà vu és az ismétlődő minták: A „már átélt” érzések, vagy a furcsán ismétlődő történések sokak szerint „bugokra” vagy „újratöltésekre” utalhatnak. Például, ha ugyanazt az embert találod szembe időközönként különböző városokban, az azt is jelentheti, hogy a „szimuláció” újrahasznál egy karaktermodellt – mint a statisztákat a videojátékokban.
3.) Matematika: A világegyetem elképesztően jól leírható matematikai képletekkel és törvényekkel – néha már túl tökéletesen. A gravitáció, a fény terjedése, az atomok működése – mind számokkal és képletekkel modellezhető. Ez olyan, mintha a világ egy hatalmas programkód szerint futna.
4.) Határértékek: Bizonyos fizikai értékek (mint a fénysebesség) abszolút maximumként viselkednek, amit semmi nem léphet át. Ez nagyjából úgy is értelmezhető, mintha a szimuláció így korlátozná a feldolgozást vagy adatmozgást.
5.) Az A.I. térnyerése: Minél fejlettebbé válik a mesterséges intelligencia és a virtuális világok, annál inkább látható, hogy egy fejlett civilizáció könnyen tudna „valóságokat” szimulálni. Az olyan játékok, mint a The Sims vagy Minecraft már most is kis „világokat” modelleznek. Ha mi képesek vagyunk erre, akkor egy nálunk fejlettebb civilizáció miért ne tudná ezt megcsinálni?
Ez is érdekes lehet számodra:
22 ember elegendő a marsi kolónia felépítéséhez és fenntartásához
Számtalan tudományos-fantasztikus film népszerűsítette az űrutazást és a Marson létesítendő emberi kolónia koncepcióját. A valóságban azonban ez egy rendkívül bonyolult mérnöki probléma, számos logisztikai kihívást kell leküzdeni ahhoz, hogy életképes települést lehessen létrehozni a Marson. Ráadásul a Mars ellenséges körülményei megkövetelik, hogy az ott létrehozott élőhely lényegében önfenntartó legyen.
(Forrás: pcwplus.hu, theverge.com, wikipedia.org // Borító: @stellar1993)
