Amikor halogatjuk az apró feladatokat, azok pillanatok alatt kinőnek magukból: jelentéktelen pipálható tételekből aránytalanul nagy bosszúságokká válnak. De miért csináljuk ezt újra és újra?
Lehet, hogy csak egy gyors e-mailről van szó egy kollégának, akit nem különösebben kedvelsz. Talán valami apró adminisztrációs teendő: egy jelentéktelen módosítás egy táblázatban, vagy egy számla iktatása. De akár egy rövid telefonhívás is lehet a főnöködhöz. Valami, ami tényleg csak egy percet venne igénybe, mégis, valamiért folyamatosan halogatod.
Ha valóban csak öt perc az egész, joggal merül fel benned a kérdés: akkor miért nem csináltad még meg? Időt pazarolsz arra, hogy azon gondolkodsz, mennyire idegesítő a feladat, ami (nem meglepő módon) nem fog eltűnni. Ehelyett a teendő ott marad a fejedben, és egy apró listaelemből egy állandó, aránytalanul nagy terhet jelentő bosszúsággá nő, messze túl azon, amennyi energiát valójában igényelne az elvégzése.
Az ilyen kis feladatok hajlamosak feltűnően nagy helyet elfoglalni a gondolatainkban. Pedig léteznek egyszerű módszerek arra, hogy visszazsugorítsuk őket a valódi méretükre. Mindez azzal kezdődik, hogy megértjük, hogyan engedjük őket ekkorára nőni. Ezután, ha átalakítjuk a hozzáállásunkat, megváltoztatjuk az érzelmi reakcióinkat, és egy kis önmagunk iránti együttérzést is gyakorlunk, fokozatosan úrrá lehetünk azokon az apró teendőkön, amelyek újra és újra megakasztanak minket.
„Sokan állítják, hogy a halogatás ebben vagy abban jó, de már a fogalom meghatározásában is benne van, hogy a halogatásnak nincs olyan formája, ami valaha is a javunkra válna.”
Mondja Fuschia Sirois, az angliai Sheffieldi Egyetem pszichológiaprofesszora
Azok, akik krónikusan halogatnak, általában magasabb stressz-szinttel élnek, rosszabb alvási szokásokkal rendelkeznek, és gyengébbek a munkaerőpiaci kilátásaik is, különösen akkor, amikor olyan pozíciókról van szó, amelyek önállóságot és döntéshozatalt igényelnek. A mentális egészség szempontjából a halogatás összefüggésbe hozható a depresszióval és a szorongással is. Hasonló módon rombolhatja a személyes kapcsolatokat, hiszen halogatás közben gyakran megszegjük a mások felé tett vállalásainkat is.
Sokkal könnyebb megérteni, miért halogatjuk a nagy feladatokat: ijesztőek lehetnek, mentálisan kimerítőek, és rengeteg időt, energiát, valamint elköteleződést igényelnek. A kisebb teendők azonban egy különösen bosszantó halogatási formát válthatnak ki. Sirois szerint nem azért toljuk el ezeket, mert megfeledkezünk róluk, hanem azért, mert tudatosan és szándékosan döntünk úgy, hogy elhalasztunk valamit, ami kétségeket, bizonytalanságot, félelmet vagy az alkalmatlanság érzését válthatja ki belőlünk.
„A krónikus halogatók pont nem azok a gondtalan, lusta emberek, akik legyintenek, hogy »á, mindegy, úgysem számít«” – mondja. „Valójában kifejezetten önkritikusak, és rengeteget aggódnak a saját halogatásuk miatt.”
Ez az aggodalom folyamatosan ott motoszkál a fejükben, felemészti a mentális erőforrásaikat, és rontja a problémamegoldó képességüket. Olyan kérdések kezdenek kavarogni bennük, mint: mi baj van velem? Miért nem vagyok képes egyszerűen nekilátni ennek az apró feladatnak? Ezután rágódni kezdenek rajta, ami tovább erősíti a feladattal kapcsolatos negatív érzéseiket, és megnehezíti, hogy józanul, a maga valós súlyán kezeljék.
Az apró feladatok felhalmozódásának egyik oka az is, hogy gyakran hiányoznak belőlük azok a szigorú határidők és keretek, amelyek a nagyobb teendőket jellemzik. Úgy gondoljuk, majd valahol „becsúsztatjuk” őket a nap folyamán. Emiatt sokkal könnyebb elkerülő reakcióval válaszolni rájuk, hiszen a nagyobb feladatokkal ellentétben, amelyekhez külön időblokkokat szánunk, semmi sem sürget bennünket arra, hogy azonnal elvégezzük ezeket az apróságokat.
De hogyan motiváljuk magunkat egy olyan feladat elvégzésére, amelytől előre tartunk?
Timothy Pychyl, az ottawai Carleton Egyetem pszichológiaprofesszora és a Solving the Procrastination Puzzle című könyv szerzője szerint a motiváció gyakran a cselekvést követi, nem pedig megelőzi azt. Vagyis ha egyszerűen azonnal belekezdünk valamibe anélkül, hogy előtte hosszan elmélkednénk azon, miért nincs kedvünk hozzá, hosszú távon jobban járhatunk.
„Legközelebb, amikor úgy érzed, hogy az egész tested azt kiabálja: »nem akarom, nincs kedvem«, tedd fel magadnak a kérdést: mi az a következő apró lépés, amit meg kellene tennem ebben a feladatban, ha mégis megcsinálnám?” – magyarázza. „Ilyenkor a figyelmed az érzelmeidről áttevődik a konkrét cselekvésre.”
David Allen amerikai produktivitási tanácsadó, a Getting Things Done szerzője ezt nevezi a kétperces szabálynak: ha egy feladat kevesebb mint két percet vesz igénybe, akkor több idő megy el azzal, hogy felírod a teendőlistádra, mint amennyi az azonnali elvégzéséhez kellene. Ezért a tervezgetés helyett egyszerűen vágj bele.
Ez a proaktív szemlélet segíthet kikerülni a felesleges rágódást. Egy, Pychyl által egyetemi hallgatók körében végzett kutatás kimutatta, hogy miután ténylegesen belekezdtek egy feladatba, azt jóval kevésbé ítélték meg nehéznek és stresszesnek, mint akkor, amikor még csak halogatták. „Arról van szó, hogy felismerjük: a dolgokat erősen befolyásolja az aktuális érzelmi állapotunk” – magyarázza.
Egy másik trükk a kisebb feladatok elvégzésére az, ha „beágyazzuk” őket nagyobb tevékenységek közé. „Próbáld meg megtalálni azt a pontot, ahol a feladat illeszkedik a megszokott rutinodba” – javasolja Pychyl, megjegyezve, hogy ő például a reggeli zabkása főzési ideje alatt, a nagyjából 15 percben porszívózik. Ez nemcsak abban segít, hogy ne érezd elvesztegetett időnek a kisebb teendőt, hanem a nagyobb feladat külső keretét felhasználva el is tompíthatod azokat a negatív érzéseket, amelyeket az apróbb feladat önmagában kiváltana.
Pychyl és Sirois egyaránt hangsúlyozza, hogy fontos nem túl keményen bánni magunkkal. Végül is, bár minden halogatás késlekedés, nem minden késlekedés számít halogatásnak. „A halasztás az élet része” – jegyzi meg Pychyl. „Vannak dolgok, amelyeket félreteszek, és ez nem valamiféle erkölcsi kudarc, hanem a gyakorlati gondolkodásom része: annak mérlegelése, hogy mi élvez elsőbbséget a másikkal szemben.”
Egy nagyon hasonló téma, kicsit más megközelítésből:
Mit csinálunk rosszul? Miért nem érünk a to-do lista végére?
A Linkedin 2017-es felmérése alapján az emberek 63 százaléka ír minden nap valamiféle listát a teendőiről, azonban mindössze 11 százalék ér a feladatai végére. Mit csinálnak rosszul a többiek?
(Forrás: bbc.com)
