Részemről mindig is utáltam a „bezzeg az én időmben” és a „mai fiatalok” kezdetű monológokat, mert „mindenki volt fiatal.” Igaz, hogy ma már más a normális, és nem minden szempontból jó az irány, de korai ezt most eldönteni, az elkövetkezendő 20-30 év fog erre valódi választ szolgáltatni. A szakemberek is bizonyították, hogy a fenti frázisok mindig megvoltak, és nincs semmiféle tudományos vagy szocializációs alapja, az elkövetkező generációk hanyatlásáról szóló megállapítások csak egy általános emberi illúzió megnyilvánulásai. Ennek a neve: generációs amnézia.
A pszichológusok által „Kids these days” (Ezek a mai fiatalok) effektusnak nevezett jelenség legalább az időszámításunk előtti 624. évig, az ókori görögökig visszavezethető az írásos emlékekben. Amikor pedig a mai fiatalokat hibáztatjuk bármiért, azt se felejtsük el, hogy a korábbi generációk tettei formálták olyanná a világot, amilyen ma. A Z és alfa generáció tagjainak természetes dolog, hogy a mobil a kezükben van és pillanatok alatt fel tudják venni a kapcsoaltot a világ bármely pontján élő ismerőseikkel, illetve hogy tizedmásodpercek alatt találnak meg számukra fontos információkat az interneten.
A technológiai újdonságokhoz rendszerint hamar hozzászokott az emberiség, főleg, hogy mennyire kényelmessé teszik az életünket, gondoljunk csak a mikrohullámú sütőre, a hűtőszekrényre, vagy az elektromos világításra. Közben pedig olyan korábban hétköznapi problémáink merülnek feledésbe, mint a rabszolgaság, a nők helyzete és jobb esetben a súlyos éhínség és járványok.
A generációs amnézia elmélete szerint nem csak azt feledjük el, hogy mi is voltunk fiatalok és bolondok, néha talán udvariatlanok, vagy tettünk csúnya dolgokat, amikre ma már csak „gyerekcsínyként” emlékszünk, hanem emlékeinkben megszépítjük felmenőink borzalmas tetteit is, amik hozzájárultak ahhoz az „állapothoz,” amit ma „a világ hanyatlásának” is nevezünk.
Egy idő után elfogadjuk azt a világot, amit ránk hagytak
Nézzük kicsit más aspektusból, például a természetvédelem kapcsán. A Qubit cikkében egy halakkal kapcsolatos példával hozakodott elő, amikor a francia tengerbiológus, Daniel Pauly az 1990-es évek elején a túlhalászat hatásait vizsgálta, arra lett figyelmes, hogy az idő előrehaladtával bizonyos halpopulációk hanyatlása vagy teljes eltűnése nem annyira fontos, illetve teljesen más megközelítésbe kerül.
Az egyik kollégájának nagyapja például még arról panaszkodott az 1920-as években, hogy az Északi-tengerben állandóan a hálójába akadnak a kékúszójú tonhalak, míg a kilencvenes évekre azok teljesen eltűntek a területről, de a kortárs kutatók már készpénznek vették a faj hiányát.
Pauly 1995-ben „változó kiindulási érték szindrómának” (shifting baseline syndrome) nevezte azt a jelenséget, tekintve, hogy a kutatók más kiindulási alappal mérik a bizonyos fajok csökkenő egyedszámát vagy épp kihalását. Ezt lehet kivetíteni a hétköznapi, idősebb emberek generációkat érintő megfigyeléseire.
A Washingtoni Egyetem pszichológusa, Peter Kahn hasonló kutatásokat végzett, Houston fekete közösségeit járva igyekezett felmérni, hogy a gyerekek hogyan vélekednek a városi környezet minőségéről. A fiatalok teljesen tisztában voltak a légyszennyezettséggel, és azzal is, hogy Houston az Egyesült Államok egyik legnagyobb légszennyezettségű városává vált az évek során, de az ehhez köthető folyamatot már nem látták át, csak simán elfogadták azt, amibe beleszülettek, számukra (sajnos) ez volt a természetes.
Kahn és kutatótársai arra a megállapításra jutottak, hogy kivétel nélkül minden generációt érint a kollektív környezeti generációs amnézia, és nem arról van szó, hogy nem emlékeznek az idősebbek, milyen volt a fiatalkorukban, hanem utópiaként gondolnak (ha gondolnak) arra, hogy 1-2 vagy még több száz évvel ezelőtt milyen lehetett a környezetük és a világ. Mindez annak ellenére, hogy manapság nagyon fejlett technológiai megoldások vannak ennek szemléltetésére, érzékeltetésére.
Még szembetűnőbb a generációs amnézia, ha a klímaváltozás kérdését boncolgatjuk. Hiába a melegrekordok, a sarkvidéki jég rohamos olvadása és a tengerszint emelkedése, egyre kevésbé éri el az emberek ingerküszöbét. Ez amiatt is lehetséges, hogy egyre kevesebben emlékeznek már arra, hogy a mérsékelt éghajlati övön milyen szépen elkülöníthető volt a 4 évszak. Mivel az idő előrehaladtával (és az idős generáció elvesztésével) egyre kevesebb embernek vannak szubjektív tapasztalatai a kiszámítható időjárásról, így ez már nem hírértékű.
Ha odafigyelünk a természet változásaira, enyhíthetjük a generációs amnéziát
Ehhez persze az kéne, hogy minden egyes nap emlékeztessük az y, z és alfa generációt arra, hogy nem túl rózsás a helyzet. A Londoni Egyetem kutatói, Daniel Pauly halakkal kapcsolatos és Peter Kahn Houston fekete közösségeiben tett vizsgálataihoz hasonlóan azt nézték meg, hogy a madarak egyedszámának változásainál mennyire tetten érhető a generációs amnézia. Arra kérték az interjúalanyokat, hogy tíz tipikus madárfaj példáján keresztül hasonlítsák össze, mennyit látnak belőlük ma, és milyen gyakran tűntek fel a kertekben akkor, amikor 18 évesek voltak. Minél fiatalabb alanyokat kérdeztek, annál kevésbé tudták felmérni a hosszú távú ökológiai hanyatlás mértékét. Eközben a statisztika igen súlyos: 1967 és 2015 között 87 százalékkal csökkent a seregélyek jelenléte a brit kertekben.
Ugyanez megfigyelhető a szélvédő jelenségnek nevezett kutatásban. Amikor ezeket az embereket arra kérték, emlékezzenek vissza mennyi bogár kenődött szét egy hosszabb autóúton, meglepődtek, ellenben a fiatalok érthetően nem rendelkeztek ezekkel az emlékekkel és tapasztalatokkal, nekik a normális az, ha nem kell minden alkalommal szélvédőt mosni.
Egyetlen megoldás létezik: a fiatalok, az újabb generációk természet- és környezetismereti oktatása. Ezt pedig nem lehet és nem is szabad csak az iskolapadra bízni. Peter Kahn és kutatótársa, Thea Weiss egy seattle-i óvoda példáját emelte ki a tanulmányban. A Fiddleheads Forest School igazgatója, Kit Harrington olyan tantervet állított össze a kicsiknek, amiben megtapasztalhatják a természet közelségét. Olyan készségeket fejlesztenek, amelyek a felnőttek számára természetesek, hiszen ők még a szabadban töltötték a gyerekkorukat, de a legújabb generációt már meg kell tanítani bizonyos készségek elsajátítására.
Ilyen például a madárhangok felismerése, a különböző rovarokat rejtő talaj ásása, vagy éppen az, hogy miként védjék meg a testüket, ha elesnének. Mert sajnos így van, azt is meg kell tanítani nekik, hogyan védjék meg magukat a környezeti ártalmaktól és hogyan lépjenek kapcsolatba az őket körülvevő természettel. A legújabb generációk ugyanis annyi időt töltenek a képernyő előtt, hogy ezek a tapasztalatok nincsenek meg. Erre nem mentség a városi környezet, főleg manapság, mikor a legtöbb európai és amerikai nagyváros a zöldülésben látja a jövőt.
„Ha egy bicikliút, egy játszótér vagy egy tanösvény a hozzád legközelebb eső »természet«, akkor azt kell kihasználni. A természettel való közös nyelv kifejlesztése, vagyis az olyan környezeti élmények, amelyek pozitív érzéseket eredményeznek, jó kezdet lehet a környezeti generációs amnézia visszafordítására.” – mondja Kahn.
Ez is érdekes lehet:
Négy generációt kérdeztek a fenntarthatóságról, nem egészen erre számítottunk!
Lezárult a SteiGen és az UniCredit Bank közös kutatása, amiben négy generációt, a Baby Boomereket, az X Y és Z generációt kérdezték meg a fenntarthatóságról. Nem csak más-más motiváció hajtja őket, de mindegyik korosztály teljesen mást ért fenntarthatóságként, és mindenki azt hiszi jobb a másiknál. Utóbbira csak annyit tudunk írni: naná, magyarok vagyunk, így nevelnek.
