A BBC History cikke alapján a 24.hu foglalta össze, hogy hogyan jutottak nagyobb összeghez azok, akik a legnyomorúságosabb körülmények közt éltek a korabeli Angliában. Mint a cikkből és a történelmi feljegyzésekből kiderült, a családok egy vagy több temetkezést segélyező társaságba is bejegyeztették az újszülöttet, és amikor a gyerek beteg lett, hagyták meghalni, majd jelentkeztek a biztosítási pénzért.
A társadalmi egyenlőtlenségek minden korszakban tetten érhetőek, akár az ókori Rómáról beszélünk, akár a XX. századi Európáról, akár napjainkról. A képzeletbeli piramis csúcsán a leggazdagabbak, a legalján pedig a jóval több szegénységben élő polgár. De vajon az anyagi helyzeten kívül más területen is ugyanolyan szembeötlő volt a különbség a XX. századi Angliában? Erre ad választ a BBC History cikke.
Ha a várható élettartamot (~30 év) vesszük alapul, akkor egyértelműen arra a következtetésre jutottak a történelmi feljegyzéseket vizsgáló szakemberek, hogy a lordok fiai és lányai átlagosan mindössze 5-10 évvel élték túl azokat, akik szolgák és parasztok voltak. Tegyük hozzá, hogy az adatokat némileg befolyásolja a gyakori csecsemő és gyermekhalandóság is.
A XIX. században rosszabb volt a helyzet, a munkásosztály tagjai örülhettek, ha megélték a 25. életévüket, főleg az olyan ipari nagyvárosokban, mint Liverpool, Preston és Manchester. Ashton-under-Lyne csatornázatlan utcáin a kisiparosok születéskor várható élettartama csak 13 év volt: kevesebb mint a harmada a gazdagabb polgártársaikénak.
Hogy mi volt az oka?
Az egyik ok egyértelműen az ipari forradalom gyorsulása volt. A szegények esetében a munkakörülmények és terhelés az életfeltételek romlásával járt, míg a leggazdagabbak vagyona soha nem látott módon gyarapodott. A Nagy-Britanniába küldött amerikai követ, John Quincy Adams a következőket jegyezte fel a naplójában, amikor 1816-ban Londonban járt: „A fényűzés szélsőségei és a nélkülözés sokkal jelentősebbek, és sokkal nyilvánvalóbbak ebben az országban, mint bármelyik másikban, amit valaha láttam.”
Az 1820 -as évekre a legtöbb úri családnak vagyonuk lévén olyan kiváltságok jutottak, mint egy londoni ház, mahagóni bútorokkal berendezett vidéki kastély, illetve vízöblítéses vécé és mosakodási lehetőség. A legtöbbjüknél hideg-meleg folyó vízzel. Ezzel szemben a házaikat megépítő szerencsétleneknek nem volt állandó munkájuk, szörnyű körülmények között éltek és az egyik földmérő szerint volt olyan udvar, ahol a túlcsordult árnyékszék tartalma borított mindent csaknem 15 cm magasan, téglákat raktak le, hogy a lakók száraz lábbal át tudjanak kelni rajta. Kicsit sem tűnik egészséges életkörülménynek.
Liverpool bizonyos részein volt, hogy legalább 1000 ember zsúfolódott össze egy 0,4 hektáros területen, a pöcegödrökből és a bűzös szemétből származó folyadék beborította odakint a földet, és átszivárgott a pince falán, ahol sokan kénytelenek voltak aludni. A közösségi vécéknek nem voltak ajtajaik, mert a bérbeadó szerint akkor elvitték volna tűzifának. Akiknek még ennyire sem tellett, azok istállókban húzták meg magukat, ahol a higiénia hiánya miatt olyan betegségek terjedtek, mint a himlő, a tuberkulózis és az 1830-as évektől a kolera.
Míg a gazdagok megválogathatták milyen munkát szeretnének végezni, ha egyáltalán dolgoztak, és ez még a középosztály nagy részének is megadatott, addig a lakosság több mint 70 százalékát kitevő munkásosztálynak nem adatott meg a választás lehetősége. Azok, akik voltak olyan szerencsések, hogy mezőgazdasági munkásként dolgozhattak, átlagosan akár 36 évig is elélhettek, kétszer olyan hosszú ideig mint a nagy iparvárosokban nyomorgó rokonaik.
Robert Blincoe angol író élettörténete remekül szemlélteti, hogy azokra a gyerekekre, akik korán elárvultak a sok betegség miatt, milyen sors várt. A BBC History a következőképp írja le röviden a történetét: „1792-ben született Londonban, négyéves korában árvaságra jutott, és dologházba került. Onnan hétéves korában eladták egy Nottingham melletti üzem tulajdonosának. A következő 14 évben naponta 14 órán át a hét hat napján a fonógépek mellett poros környezetben, fizetés nélkül kellett dolgoznia. Ruházata minimális volt, nem kapott szappant, hogy moshasson, és nem etették rendesen. Cipót kezdett lopni az üzem disznóóljából, de a disznók nemsokára rájöttek, hogy lop, és amikor látták közeledni, beletaposták a kenyeret a sárba.”
„Folyton hasmenéstől szenvedett, rendszeresen verték, és fiatal sorstársaihoz hasonlóan elveszítette végtagjai egy részét a gépek mellett. Egy napon rémülten látta, hogy egy vele egykorú lányt szoknyájánál fogva elragad a fonógép. Hallotta, amint a csontjai elpattannak a fonógép alatt, és a vére szétfröccsent, mint a víz a körbeforgatott felmosóból. Később megpróbált megszökni a fonóüzemből, de gyorsan elkapták, és visszavitték. Díjat fizettek annak az embernek, aki rátalált.”
Blincoe szerencsés volt, miután nagykorú lett, volt lehetősége otthagyni az üzemet. De sorstársai, akik iskolázatlanul, minden mást is nélkülözve élték le rövid életüket, korán meghaltak, a belélegzett por, vagy a sérüléseik miatt.
Richard Ayton angol drámaíró hasonló körülményekről számolt be, ő egy cumberlandi bányában tapasztalta meg a nyomorúságos munkakörülményeket 1813 -ban. Csillék hosszú sorát pillantotta meg, amit fiatal lányok húztak a vaksötét alagutakban. Úgy fogalmazott, hogy „odalenn mindenkit rendkívüli nyomor jellemez. A mértéktelen munka és a gyilkos légkör a betegség és a pusztulás jelével jelölte meg az arcukat; jórészt félmeztelenek, a kosztól tetőtől talpig elfeketedtek, és olyan mértékben torzultak és használódtak el, hogy úgy néztek ki, mint a közönséges emberi fajból aláhullott elátkozottak a purgatóriumban, akiket arra ítéltek, hogy életüket szomorú árnyakként töltsék.”
A többi ipari munkás is borzasztóan nehéz körülmények között tengette életét. A festők és zománcozók ólommérgezést kaptak, a szabók krónikus szív- és gyomorproblémáktól szenvedtek, a kéményseprő fiúk hererákot kaptak. A legrosszabb körülmények az acéliparban voltak, rosszul szellőztetett pincékben dolgoztak, az ott dolgozók 90 százaléka nem érte meg a 40. életévét.
Robert Southey költő 1807 -ben igen kritikusan írt az akkori gazdagokról, úgy fogalmazta meg, hogy „az egész világot kirabolják, hogy az angolok asztalára kerüljön.” A teknősöket elevenen importálták, curryvel és fűszerekkel India látta el őket, a sonkát Portugáliából és Westfaliából, a rénszarvasnyelvet Lappföldről, kaviárt Oroszországból, kolbászt Bolognából, makarónit Nápolyból, olajat Firenzéből, olajbogyót Franciaországból, sajtot Parmából és Svájcból.
Vissza a középkorba
A legszegényebbek ezzel szemben úgy táplálkoztak akár a középkori elődjeik: kevés fehérjét fogyasztottak. David Davies tiszteletes az 1790-es években egy család példáját úgy írta le, hogy 8 shilling 6 pennys jövedelmükből hetente 8 shilling 3 penny ment el ennivalóra. Ez viszont nagyon szegényes volt, mindössze egy véka lisztre, fél kiló szalonnára, egy kis teára, sóra, cukorra és vajra volt elég. Csakhogy a házaspárnak 5 gyermeket kellett így felnevelnie. Nem ettek halat, se sajtot, se zöldséget, csak azt, amit maguknak termeltek. Amikor a liszt ára az 1800 -as években felszaladt, borzasztóan nehéz helyzetbe kerültek. Sőt, a csecsemők már a születésük pillanatában komoly hátrányból indultak ebben a társadalmi rétegben, hisz az anyák alultápláltak voltak, így tápanyaghiányos állapotok alakultak ki a gyermekeknél.
Míg a gazdagok megengedhették maguknak, hogy orvosi szaktudással felfegyverkezett szülészeket, bábákat és orvosokat hívassanak, a szegény családokban ez nagyon ritkán fordult elő. Liverpoolban a gyerekek 53 százaléka halt meg ötéves kora előtt, Prestonban ez a szám felment 57 százalékra. Bár szörnyű dolog volt a gyermekhalál, sokszor megkönnyebbülést jelentett a családnak, hisz eggyel kevesebb szájat kellett etetni.
A helyzet annyira kilátástalan volt, hogy egy vagy több temetkezést segélyező társaságba is bejegyeztették az újszülöttet, és amikor a gyerek beteg lett, hagyták meghalni, majd jelentkeztek a biztosítási pénzért. A korabeli feljegyzések szerint volt olyan eset, amikor egy gazdag lancashire-i nemesasszony meghallotta, hogy a szoptatós dajkájának megbetegedett a gyereke, felajánlotta az orvosi segítséget, de az visszautasította azzal az indokkal, hogy ne is törődjön vele, mert két temetkezési társaságban is benne vannak.
Ha nem a dologház, akkor a bűn maradt
Azokban a családokban, ahol nem akartak dologházba menni a fiatalok, a bűn útjára léptek. Londonban öt nőből egy „erkölcstelen jövedelemből” tartotta fenn magát, azaz prostitúcióból élt. A XIX. században a vidéki bíróságoknál az ítéletek 90% -át lopás miatt mondták ki. Akkoriban a 12 pennynél nagyobb értékű érték eltulajdonítása halálos ítélet volt, vagy jobb esetben Ausztráliába deportálták. Ha a kenyérkeresőt végezték ki vagy deportálták, a család még nehezebb helyzetbe került.
Néhányuk hitelre vett élelmet, de ha azt nem fizették vissza időben, a bolt tulajdonosának kérésére börtönbe zárták őket. Ez olyan extra költséget jelentett, amit csak „börtönőr díjnak” (gaolers’ fees) neveztek, ekkor esélytelen volt, hogy a börtön falai között bármivel is pénzt keressenek. Voltak akik évtizedekig, haláluk napjáig a börtön falai között sínylődtek.
Nem volt könnyű az élet akkoriban. Becsüljünk meg mindent, ami a mi modern korunkban megadatik.
Ha már Anglia:
Kalandozni az Egyesült Királyságban minden évszakban lehetséges
Ki mondta, hogy télen csak síelni lehet? Ahelyett, hogy a zsúfolt pályákon próbálsz lesiklani anélkül, hogy elütnél másokat, inkább válogass a legkirályabb téli túrák között. Ráadásul ezek a helyek egész évben várnak téged. Fedezd fel a brit szigetvilág rejtett gyöngyszemeit, távol a nyüzsgő üdülési központoktól.
