Annyit lehet csupán tudni, hogy 1800 környékén született Angliában egy Yorkshire melletti tanyán (egyes források cigánykaravánt emlegetnek). Húszéves lehetett, amikor Kanadába utazott és ott is ragadt egy időre. Ott ismerkedett meg azzal a meglehetősen gyermekcipőben járó, de feltörekvő néplehúzó-ipari know how-val, melyet manapság csak „Itt a piros, hol a piros”-ként ismerünk. De ez tényleg csak mellékes, lássuk hát mit is csinált:
Az egyik kedvenc trükkjét ötvözte a kártyával és a fentebb említett játékkal. Akkoriban három francia kártyával játszották. A csaló felfedte a kártyákat a nézőnek, majd megfordította, jól összekeverte (esetenként villámgyorsan kicserélte a lapokat), majd megkérte az áldozatot, hogy mutasson rá a szív királynőre. Ha ez nem ment – és általában nem ment –, akkor a balek pénze már el is tűnt a mutatványos farzsebében.
Középmagas, csirkefejű, torzonborz hajú, világoskék szemű, fültől fülig érő pampuli-szájjal megvert fickó volt, aki általában több számmal nagyobb ruhákban szédelegve hitette el áldozataival, hogy ő tulajdonképpen nem más, mint egy játékos kedvű gyengeelméjű, aki inkább jelent veszélyt saját testi épségére, mint a vele szemben ülők pénztárcájára.
mesélte egyszer George Devol nevű bűntársa.
Miután Kanadában már szorult a hurok a gazembernek, hamarosan Amerikába tette székhelyét. Itt már kicsit nagyobban tolta az ipart, és beépített emberekkel dolgozott. A gőzhajókon utazók kosztpénzét, a polgárháború után pedig a vasúton zötykölődő üzletemberek között szedte áldozatait, nagy sikerrel.
A bő ruhák alatt cinkelt lapok és komplett paklik lapultak állandó bevetésre készen. Az „otthagyni egy baleknál a pénzét erkölcstelen dolog” mai napig nagypofájú és humoros pókerjátékosok kedvenc mondata. De jó, hogy valami ráragadt erre a játékra is a kissé mocskos múltból!
Bill nem szarral gurigázott, hanem temérdek lóvéval. Olyannyira, hogy 10 ezer (más források szerint 25 ezer) dollárt ajánlott fel azért, ha a vasúttársaság a vonatain kizárólagos jogot biztosít neki a szerencsejáték szervezésben. Mivel diplomáciában nem annyira volt erős mint csalásban, ezért 1870 körül inkább abbahagyta a vonatozást és letelepült Omahában, hogy bevegye a várost.
Mr. Kanada elég nagy kaliberű fickó volt ahhoz, hogy ha az volt a terve beveszi a kócerájt, akkor azt meg is csinálta, ráadásul egy elég kiterjedt bandát húzott itt fel. Néhány hónap alatt Kanada Bill-bandájának kezében volt az egész város szerencsejáték-szervezése, de később illegális bokszmeccsek szervezése, védelmi pénzek szedése és az aranybányászat is bekerült a tevékenységi körébe. Az óriási szerencsejáték-banda taktikája igazából az volt, hogy lassan beszivárogtak az összes szalonba, és mindent megszereztek maguknak. Ha a balek az egyik helyen megszerezte a sok pénzét, elintézték, hogy a másik helyen azt el is herdálja, de villámgyorsan.
Aztán sajnos odáig fajult, hogy túlnőtt rajt az alkotása. Szépen lassan megjelentek a saját emberei közül a nagyobb csalók, akik simán kijátszották a kiöregedett hamiskártyást, és hiába próbálkozott előbb Chicagóba majd Clevelandbe, mindig csak bukott azon, ha be akarta kóstolni a helyi kiskirályokat. Sőt, amikor egy régi barátja egyszer felhívta a figyelmét arra, hogy egy csalásokkal tarkított játszma kellős közepén ül, ahol minden addigi tudománya érvényét veszítette, csak annyit felelt: „tudom, de ez az egész város egyetlen pókerasztala”.
1877-ben Readingben halt meg egy szegényeknek fenntartott kórházban, ugyanis ekkorra már teljesen elszegényedett. Temetésén egyik régi csodálója ezer dollárt tett fel arra, hogy a sírba ereszkedő koporsó üres, de senki nem merte állni a fogadást.
(Forrás: Player)