Hirdetés ▼

Támogatás

Voltak olyan japán szerzetesek a történelemben, akik direktbe mumifikálták magukat

Az egyiptomi múmiák a leghíresebbek a világon, pedig nekik raklapnyi szolga segített megőrizni a testük jelenlegi állapotát. A japán szerzetesek sokkal szerényebb körülmények között éltek, és saját maguk intézték mindezt, az örökkévalóságig tartó meditáció és a nirvánába jutás ígéretével. Az, hogy a halál örökkévaló meditációnak számít-e, most hagyjuk is, ennyire mélyen ne ássuk be magunkat a dologba. Maradjunk inkább a mumifikálódásnál, az talán izgalmasabb. Kicsit hátborzongatóan hangzik, nem igaz? 

Bár manapság már nem gyakorolják ezt a fajta örök meditációt, korábban évszázadokon keresztül próbálkoztak a legbölcsebb szerzetes vezetők ezzel, és több tucatnyi mesternek sikerült is. Ők egy külön szerzetes szektához tartoztak, akik a Japán-Alpok hegyei között szigorú aszkéta életmódot folytattak. Ők ezt úgy fogták fel, hogy átmentik testüket az örökkévalóságba.

Az önmumifikálás ha nem is úttörője, de japán meghonosítója egy Kúkai (poszthumusz Kóbó Daisi) nevű szerzetes, a buddhizmus singon válfajának alapítója, amúgy az egyik japán abc feltalálója és a legősibb fennmaradt japán szótár szerzője volt. Ő 835 -ben saját maga mászott be a sírjába, és a legenda szerint olyan mély meditációs állapotba esett, amely kómát idézett elő nála, és azt ígérte 5,67 millió év múlva visszatér, hogy elvezesse a kiválasztottakat a nirvánába. Sem mi, sem az 5 millió év múlva a Földön élő emberiség (ha lesz) nem fog erről tudni, tehát az elképzelése egyáltalán nem öncélú volt, hanem egy szerinte sokkal feljebb álló dolog miatt tette. Ez egy olyan világ, egy olyan gondolkodásmód és életmód, amit mi valószínűleg sosem fogunk megérteni. Elmebetegségnek tűnik? Lehet.

Kúkai követői is szerették volna mesterük után menni, ezért ők az önmumifikációt választották ugyanezért a nemes célért. Bár egyesek szerint hibás feltételezésen alapszik, hogy ennyien megkísérelték az önmumifikációt mesteri szinten teljesíteni. Bár Kúkai tényleg írt arról, hogy a megvilágosodás még a létezés során elérhető (szokusin-dzsóbucu), mumifikálásról szó sem volt. Nem csak a halál után jut a lélek a nirvánába. Mások arról beszélnek, hogy eleve egy átkozott dolog az egész kiindulási alap, mert a buddhizmus és a test megőrzése nem nagyon fér össze, alapból hamvasztani szoktak. Ez a fajta buddhizmus viszont, amely az aszketizmus nevet viseli egy olyan elképzelés, hogy az önmumifikálódás során emberfeletti képességekre tesznek szert, és bár ebben a formában valójában tényleg öncélúnak hangzik, mások nirvánába juttatása az eredeti terv, ezzel az ismeretlen emberfeletti képességgel felruházva. Bizonyára ezért akar visszatérni Kúkai 5,67 millió év múlva.

Mivel nem ment természetes úton, ezért ők maguk direkt körülményeket teremtettek az örökkévalóság reményében. A Japán klíma azonban alkalmatlan, a természetes mumifikációra gyakorlatilag három mód van, amelyik itt sosem sikerülhetett volna:

  • Az ember vagy megfagy, és folyamatosan fagypont alatti hőmérsékleten marad, ahogy például a Himalájában odaveszett hegymászók teste;
  • Vagy forró és száraz területeken konzerválódik, ahol a szél és a meleg miatt hamar kiszárad és megkeményedik a bőr és az izomzat, ezért baktériumok és rovarok nem tudják kikezdeni a testet, és a bomlás abbamarad.
  • A harmadik lehetőség, hogy a holttest lápvízbe kerül: a lápvíz, a benne elbomló növények miatt nagy arányban tartalmaz cserzőanyagokat és huminsavakat, amelyek megkeményítik a bőrt, és a csontokból kioldják a meszet, ezzel tartósítva a testet, vagy legalábbis a külsőségeket.

A Japán szerzetesek azonban nem arról voltak híresek, hogy csak úgy feladjanak valamit, ezért a tökéletes módszeren és kivitelezésen hosszú ideig dolgoztak, míg végül meglett.

Kezdetben három évig fát ettek. Jó, nem konkrétan, de igazából a Japán Alpokban természetesen megtalálható dióféléken, rügyeken, gyökereken kívül, valamint némi bogyó és fakéreg evésén túl nem volt más az étrend. Ennek spirituális szempontból a lélek megtisztítása és az emberi világtól való eltávolodás a célja, de biológiai szempontból is óriási ötlet: ettől az étrendtől a zsír gyakorlatilag elbomlik a szervezetben, leépülnek az izmok és kiszárad a test. A szervezetben fellelhető baktériumok és paraziták így gyakorlatilag tápanyagok nélkül maradnak, ezzel a halál beállta után nem indul el olyan bomlási folyamat mint egyébként.

Ezer napig folytatták ezt az étrendet, de akik biztosra akartak menni még 2-3 alkalommal megismételték, tehát voltak akik közel 10 évig ezt csinálták. Amikor úgy érzik készen állnak az évmilliókig tartó meditációra, száz napig csak egy kevés sós vízen élnek, eközben pedig állandóan meditálnak és türelmesen várják a halált. Néha isznak kínai lakkfa (Toxicodendron vernicifera) kérgéből készült teát, ami gyakorlatilag méreg, meggyorsítja a halált és tovább öli azokat a baktériumokat amik a lebomlásért felelősek. Ha eljött a halál ideje, a szerzetes tanítványai egy fenyőkoporsóban három méter mélyre eresztik, biztosítva egy bambusszal a mester levegőhöz jutását, és egy csengőt, amivel jelezheti időnként, hogy még él. Ha a csengő hosszú ideje nem szólal meg, felnyitják a koporsót, hogy ellenőrizzék, hogy a szerzetes valóban meghalt-e. Ha bomlásnak indul, akkor irány a hamvasztás. Ha nem, akkor a nirvána felé vezet az út.

Több száz szerzetes közül csak pár tucatnak sikerült eddig, és valószínűleg manapság ilyen már nincs. 1868 -ban tiltották be, mert az ország modernizációján fáradozó vezetés visszamaradott és barbár dolognak tartotta. Természetesen mindig is voltak lázadók, és 1903 -ban még megpróbálta valaki, de hogy sikerrel járt-e, azt nem tudjuk. Mára már nem csak a tiltás, hanem a tanítványok kevésbé önmegtartóztató, és a jelek szerint az evilági lét örömeit sem megvető életmód miatt hagytak fel ezzel a gyakorlattal.

(Forrás: Index tudomány)

⬇ Oszd meg a barátaiddal is!


Kapcsolódó cikkeink ▼